Dóry's Diary

Furcsa volt a zsibaj. Mindig furcsa. Máshol ilyet nem hall az ember. Egyszerre volt benne mindenféle gyerekzsivaj, felnőttek nevetése és hangos eszmecseréje, lágy szellő hangja, alig észrevehető hullámok találkozása a partvonallal, csobbanások a vízicsúszda alatt, strandlabda pattanása a víz felszínén, aprópénz zörgése a fagyispult előtt. Mindez egyszerre hangzott közelinek és elérhetetlenül távolinak. Talán a hatalmas vízfelület veri vissza ilyen különös harmóniában a hangok önmagában zavaros kavalkádját.

Már égette a nap a vádlimat, úgyhogy átfordultam a hátamra. Fordulás közben láttam a mellettem fekvő Barátnőm arcát. Csajos strandolást tartottunk kettesben, és mindig úgy feküdtünk, hogy a fejünk közel legyen egymáshoz. Így könnyebben hallottuk egymást még akkor is, ha a kalapjaink árnyékából motyogtunk valamit a másiknak. A zsibajon való merengésemet Barátnőm törte meg egy semmiből támadt, ám igencsak nőies kérdéssel:
― És a pasikkal mi a helyzet? Mondjuk Te nem szoktál ilyesmikről beszélni…
Régóta voltunk már barátok, szinte jobban ismert engem, mint én saját magamat. Valóban nem szoktam ilyesmikről beszélni. A szerelem olyan téma volt nekem, mint egy kerekre kopott, fényes, fekete kavics életem tökéletes, kristálytiszta folyójában. Szép, de minden más közül csak vészjósló hangulatával képes kitűnni.

A szerelemmel kapcsolatos emlékeim egy része már régen eltűnt valahol az elmém süllyesztőjében. Az igazat megvallva, az utóbbi néhány évben nem is érdekelt. Nem, ezt nem elzárkózásból mondom. Tényleg nem érdekelt. Egyszerűen mással voltam elfoglalva. Felépítettem és megvalósítottam önmagamat, kiteljesítettem a világomat, sikereket értem el, amikre büszke lehetek, képeztem magam egy sor dologból, ami érdekelt, és megvalósítottam egy kölyökkori vágyamat: motorozni kezdtem. Annyira jól éreztem magam a bőrömben, hogy a szerelem évekig eszembe sem jutott. Pontosabban egyetlen egyszer mégiscsak: Kb. egy hónappal ezelőtt, éppen egy motor hátsó ülésén utazva arra gondoltam, hogy lehet, hogy már csak egy társ hiányzik az életemből. Döbbenetes, hogy némi fáziskéséssel ugyan, de Barátnőm tudattalanul is rajtakapott ezen a gondolaton. Most pedig töprenghettem a kérdésére adandó válaszon.

Bár nem szoktam ilyesmikről beszélni, és általában valami frappáns válasszal leütöm a témát, most valamilyen furcsa késztetés hatására mégis bevallottam neki az igazat:
― Hát… Az egyik gyerek a motoros bandából eléggé megtetszett nekem. …és ez bizony baj.
Rosszalló hangvételű vallomásom után még jobban az arcomra húztam a szalmakalapomat; az ujjaim közt megreccsent a karimája. Bevallottam. Nemcsak a Barátnőmnek, magamnak is. Nyilvánvalóan itt a vég.

A zsibajt háttérbe szorító, közöttünk beállt csendben szinte hallani véltem, ahogy napszemüvege alatt Barátnőm felvonja a szemöldökét. Szkeptikus csendje rövid nevetésre váltott át, majd újra elhallgatott. Ezt már nem tudtam szó nélkül hagyni:
― Most meg mi van? ― kérdeztem értetlenkedve, minden szót hangsúlyozva.
Barátnőm válaszul ismét nevetett egyet, majd mosolyogva felelte:
― Ezt most úgy mondtad, mintha valami szörnyűség lenne. Pedig lehet, hogy valami nagyon jó dolog történik éppen veled.

Hát ez az. Valamiért ez a lehetőség bennem még csak fel sem merült. Hiszek minden jóban, de a jó szerelembe vetett hitem már régen elhalványult.

***

Nagyjából egy hónap telt el azóta, hogy Barátnőmmel együtt strandoltunk. Pár napja örömmel írtam neki, hogy igaza volt. Fantasztikus dolog történt velem. Velem örült, mint a környezetem többi tagja. Ahogy a történéseket elnézem, egy irtó jó utazás előtt állok; megint.

…és lassan a hitemet is kezdem visszanyerni. 🙂

Gyönyörű srác volt. Vállig érő, hullámos, sötétbarna haja a tarkójánál laza copfba terelve omlott a hátára. A szeme mélybarna volt, némi csintalan, barátságos csillogással, a mosolya pedig ragyogó. Mint ahogyan az álmok esetében ez lenni szokott, nem emlékszem a nevére. Arra sem, hogy egyáltalán kiderült-e, hogy hívják. Furcsamód a korát sem tudnám megmondani, de abban biztos vagyok, hogy huszonötnek éreztem.

Mást is éreztem mellette: hihetetlenül boldog voltam. Ami a legcsodálatosabb volt az egészben az az, hogy ő is nagyon boldog volt velem. Néha csodálkoztam is azon, hogy egy ilyen kivételesen intelligens, szép, munkájában sikeres férfi engem választott és nem bánta meg a döntését. Büszke volt rám. Ha a sikereimről hallott másoktól, szemérmesen lehajtott fejjel maga elé meredve, az arcát egyre jobban birtokba vevő mosollyal próbálta palástolni, hogy majd’ szétrobban a büszkeségtől. Volt, hogy elkerekedett fókaszemekkel nézett rám némán, mint aki nem hiszi el, hogy ott ülök vele szemben – én pedig azt nem voltam képes ésszel felérni soha, hogy ő valóban így érez. Úgy szeretett engem, ahogy én tudom szeretni a társamat: önzetlenül, szinte feltétel nélkül, a legőszintébb csodálattal. Hatalmas szíve volt, és ez ugyanolyan bolonddá tette őt, mint néha engem a sajátom.

Az igazat megvallva, őrültségben igazán jók voltunk együtt. Minden infantilis pillanatomban velem nevetett, vagy ő rántott magával a gyermeki vidámságba. Amikor együtt túráztunk a motoromon egy verőfényes, kora nyári napon -természetesen én voltam a sofőr- egyszer csak megveregette a jobb vállamat, és a mellettünk elterülő pipacsmezőre mutatott. Lefékeztem, a motoromat leállítottam az út szélére, a bukósisakjainkat az ülésre tettük és berohantunk a pipacsmező közepére. A fáradtságtól földre rogyva, nevetve terültünk el a pipacsok között, és néztük a felhőket. Hozzábújtam, a mellkasára hajtottam a fejemet, és úgy éreztem, ennyi a világ. Ilyen gyermekien, felhőtlenül boldogok voltunk.

Egyik nap kézenfogva, ujjainkat összekulcsolva sétálgattunk Pécs utcáin, egész pontosan az egyetem előtt. Sajnos már nem emlékszem, miről beszélgettünk éppen, csak arra, hogy a mellettünk elsétáló egyetemisták nagyon csodálkozva néztek ránk, és legfőképpen rám. Páran még undorodva fintorogtak is, amikor találkozott velem a pillantásuk; mintha megvetettek volna valamiért. Mivel a világ legcsodálatosabb férfija volt az oldalamon, ezért biztos voltam abban, hogy velem van a baj. Biztosan van valami furcsa rajtam. Megtorpantam, a srác is megállt mellettem, én pedig végignéztem magamon. Úgy tűnt, nincs semmi baj, az öltözékemmel nem történt semmi baleset; nem értettem, miért néznek rám viszolyogva a többiek. Ekkor meghallottam, hogy két lány felháborodva összesúg mellettünk: „Hát, ez aztán mindennek a teteje!” Majd pár méterrel arrábbról tisztán hallottam amint egy másik lány bizonytalankodva felteszi barátnőjének a kérdést: „…szerinted az apja vagy a nagyapja lehetne…?”

Döbbenetemben megdermedve hangosan kérdeztem magamtól: „Mi van?!” Korábbi megtorpanásom már legyökerezésbe ment át. Magam elé, a földre meredve szinte filmszalagként peregtek le előttem az emlékfoszlányok. „Hát persze…” -gondoltam magamban- „…hogy lehetne monográfiája egy huszonöt éves embernek?” Érvek sora villant az agyamba, szinte hangosan hallottam őket a fejemben: „Minden szavamat és gondolatomat érti, még a kimondatlanokat is.” „Infantilis csak az lehet, aki valójában már nagyon öreg.” „Csak akkor tudhatja, hogyan kell boldognak lenni, ha már cipelte az élet súlyát.”

Gondolatáradatomban fuldokolva a bal kezemben pihenő kezét forgattam lassan. Céltalanul játszottam az ujjaival, és a kézfejét nézegettem. Most, hogy jobban megnéztem, láttam, hogy valóban nem egy huszonöt éves ember keze. Egy sokat tapasztalt, erős, de mégis mennyei gyengédségre képes kéz volt, ami rengeteget gépelt már a számítógép és valószínűleg egy ősrégi írógép billentyűzetén, játszi könnyedséggel találta meg a legtisztább hangokat a zongorán, légies mozdulatokkal vezette az ecsetet a vásznon már évtizedek óta, magabiztosan veregette a vállamat és mutatott a pipacsmezőre, és gyengéden simította meg az arcomat, amikor a felhőket néztük.

A kezét fogtam, és most először egy kis keserűség keveredett a vele töltött pillanatba. Még pár másodpercig játszottam az ujjaival és nem mertem felnézni. Féltem, hogy ha felnézek, egy számomra ismeretlen, nálam jóval idősebb ember arcát pillantom meg. Megsimítottam a kezét, majd lassan felnéztem rá. Ugyanaz a fiatal, hosszúhajú, vidám mosolyú srác volt, mint eddig. Vállát megvonva rámvigyorgott, és fejével intett, hogy menjünk tovább.

Mélybarna szemeibe néztem, és mielőtt felébredtem azon gondolkodtam:

Vajon én vakultam meg, vagy pont én vagyok az egyetlen, aki a valóságot látja?

***

Azt hiszem a szerelemnek is ez a dilemmája.

http://www.youtube.com/watch?v=HtNS1afUOnE&feature=player_detailpage#t=70s

– „Maga Dóra, igaz?” – kérdezte szigorúan a szürke öltönyös férfi az asztal túloldaláról.

– „Ööö… Dóry… Ha kérhetném… I-i-ipszilonnal…” –feleltem zavartan mosolyogva. A férfi válaszul csak rám sandított a szemüvege fölött és cinikusan felvonta a szemöldökét. A kicsit szemembe világító lámpa fénye csak még szigorúbb arckifejezést kölcsönzött neki. Olyan figurának tűnt, aki mellett még egy házilégy sem mer lelkifurdalás nélkül levegőt venni.

-„Mikor született?”

-„1989. március 30-án.”

-„Hmm…” – morgott magában – bizonyára túl fiatalnak talált. „Mióta nem _”függő”_?”

-„1 éve és pontosan 1 hónapja.”

-„Érdekes. Össze tudná foglalni az utóbbi 1 évét?”

Elmosolyodtam: „Huh, hát hol is kezdjem…”

-„_Röviden_ ha kérhetném…”

-„Ööö… Értettem.” – majdnem bennem ragadt a szó, de folytattam: „Legrövidebben leginkább számokban tudom összefoglalni az elmúlt 1 évet. Sokat utaztam, több ezer kilométert tettem meg. 9 többnapos utazásom volt, ebből 2 külföldön – jártam Helsinkiben és Velencében. Számtalan programot szerveztem a Barátaimmal és annyi időt töltöttem Velük, amennyit csak tudtam. Kiélhettem a szociális oldalamat és a spontaneitásomat, valamint a…”

-„Köszönöm, hagyjuk a pszichológiai elemzést, ha kérhetem. Volt olyan dolog, amit úttörőnek érzett, amit azelőtt még sosem próbált?”

-„Oh, hát hogyne lett volna! Csakhogy néhányat említsek: Életemben először terveztem és raktam össze polcsort, először voltam esküvőn, vezettem motort és ültem repülőgépen, ami a legjobb dolog, amit fizikai síkon valaha átéltem.” Válaszul gyanakodva sandított rám. „Igen, tényleg ez volt a legjobb dolog.”

-„Hát jó.” – bolondnak nézett, de rám hagyta a dolgot. „Látom, maga nyitott az új élményekre és az emberekre. Ezt beikszelem az adatlapján. Most már csak a motivációjára vagyok kíváncsi. Miért jelentkezett a mentorprogramba?”

-„Mert szívből remélem, hogy a tapasztalataim valamint az, amit a _”függés”_ ideje alatt átéltem segíthetnek azoknak, akik hasonló cipőben járnak. Nyitott vagyok arra, hogy beszéljek a tapasztalataimról vagy, hogy kiírjam őket magamból, és ezzel talán utat mutathatok. Ha csak egyetlen embernek sikerül, ha csak egyetlen egy ember talál rá így könnyebben a Boldogságra, már az is megérte. Nem magam miatt, mert nekem már a saját mentorom segített, hanem másokért.”

-„Köszönöm. Ha találunk magának valakit, önhöz irányítjuk. Fel fogja ismerni, mint ahogy magát is felismerte a mentora a tömegben. Most távozzon és küldje be a következőt, mert még nagyon sokan vannak.”

-„Köszönöm Szépen, viszont látásra.”

-„Viszlát. Remélem tudja, hogy ide többé nem talál vissza.”

Az ajtóban hátrafordulva bólintottam, majd kiléptem a félhomályos, ablaktalan irodából a vakító fénybe.

******

Sokan, sokat dolgozunk azon, hogy egy függésbe sodró kapcsolatból/helyzetből kikeveredjünk. Nekem már sikerült – Te hogy haladsz?

„Az a sikeres ember, aki képes szilárd alapot építeni azokból a kövekből, amikkel megdobálták.”

/Sidney Greenberg/

Reggel pontban 7:30-kor a szokásos kopogás ébresztett fel. Az ajtóban álló egyre türelmetlenebb lett, és egyre hangosabban verte az ajtómat vékony, csontos ujjaival.

– Ébren vagyok! – kiáltottam hangosan a türelmetlenkedőnek. A kopogás ezzel végre abbamaradt és már csak a távolodó, csoszogó lépteket hallottam.

Felültem az ágyamon és szememet dörzsölgetve felnéztem az előttem lévő falra. Mindig, minden reggel ugyanaz a tapéta köszönt. Egy körülbelül egy méter széles csíkot foglal csak el a falon. Vajszínű, puha alapfelületén barna, levél formájú mélyedések vannak. Némelyik levél egészen világos árnyalatú, míg mások komor, mély sötétbarnák. A világos vajszín és a
sötétbarna kontrasztja miatt olyanok, mintha széles, mély vágások lennének a
puha, világos felületben. Mély nyomokat hagynak, mint az emlékek a szívünkben.

Minden levélről egy, az életemben fontos szerepet betöltő személy jut az eszembe. A jobb felső sarokban, egy vidám, világosbarna levél a szüleimé, alatta egy kisebb a testvéremé, egy méltóságteljes mélybarna a nagymamámé, a jó barátaimé a mosolyra fakasztó csokoládébarna. Vannak nagyon sötétbarna, szinte már fekete levelek is: Olga a
kétszínű, hűtlen barát, vagy Katja, az elzüllött, önző. A barna szín minden árnyalatát felvonultató kavalkádban akad egy levél, ami kitűnik a többi közül. Ez az egyetlen, ami nem egyértelműen sötét vagy világos, hanem színátmenetes. A tapéta közepén van, és nagyobb a többinél. Ő John.

John egy magas, jóképű, fiatal polihisztor. Alapvetően rendes ember, sokáig boldog voltam mellette. Kivételesen nagyszerű családból származik, mindig is jó viszonyt ápoltam a rokonaival. Rengeteg közös programot szerveztünk, és sosem veszekedtünk bár sok időt töltöttünk együtt. Hiányzott is ez a harmónia abban a néhány hétben, amíg Johnnak üzleti útra kellett mennie egyik nyáron Lylaval, a kolléganőjével.

Amíg távol volt, rendszeresen beszéltünk telefonon, nem aggódtam, nem féltettem; nem volt rá okom. Közben én, az itthon maradt, türelmetlenül vártam haza. Minden percben eszembe jutott, vajon mit csinál, unja-e a konferenciát, hiányoznak-e neki a közös viccelődéseink a hosszú megbeszélések alatt, jó ebédet kap-e, vagy eszébe jutok-e reggelente amikor nincs, aki felrázza a párnáját. Végül letelt az a néhány hét és John hazajött. Mosolygott és magához ölelt amikor meglátott; hiányoztam már neki. Meg is ünnepeltük a hazaérkezését egy finom vacsorával.

Az étteremben halkan kopogtak a kések és a villák a tányérokon, az emberek finoman duruzsolva beszélgettek, időnként egy-egy kisgyerek felnevetett, amit a szülei mosolygós csittegéssel próbáltak csillapítani, a friss szerelmesek pedig csak csendesen, mámoros boldogsággal gyönyörködtek egymásban az asztalok közepén álló gyertyák fénye fölött. A háttérben lágy zene szólt, mintha egy zongorista valóban a sarokban játszott volna.

Mi is örömmel néztünk egymás szemébe Johnnal a magunk gyertyája és az aszalt szilvás, vörösboros szarvas-szeletek fölött. Közben John az üzleti úton szerzett tapasztalatairól
mesélt, arról, hogyan teltek a napjai.

– Sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Azt hittem, hogy agyon fognak minket hajtani, de még egy-két kisebb kirándulásra is volt időnk. Ennek ellenére minden nap hulla fáradt voltam; némelyik előadás pedig dögunalom volt, nem is értem, honnan kerítettek ilyen előadókat…

Válaszul mosolyogtam, bólogattam, kérdeztem, és jókat nevettem egy-egy csípős megjegyzésen a tehetségtelen előadókkal kapcsolatban. A nevetéstől egyre jobb hangulatba kerültünk, nagyszerűen alakult az este. Majd amikor pár másodpercre beállt a csönd, mert éppen a nevetésből tértem magamhoz John tett egy megjegyzést:

– Csak hogy tudd, mind a ketten hűségesek maradtunk hozzád. Lyla is meg én is.

Úgy éreztem, hogy megállt a levegő. A fél perccel azelőtti nevetésemnek már az emléke is évezredekkel korábbinak tűnt. A többi vendég nyüzsgéséből nem érzékeltem semmit. Számomra beállt a tökéletes csönd. Másodperceken keresztül az egyetlen hang amit hallottam a késem és a villám halk koppanása volt a tányér szélén, ahogy lassan letettem, nehogy elejtsem őket. A koppanás után John folytatta:

– Egy ilyen helyzetben a mai férfiak 95%-a hűtlen lett volna. Én nem.

Ekkor fogtam föl, mit akar tőlem:

– Most ezért dicséretet vársz? – kérdeztem ledöbbenve.

– Nem, nem csak mondom, hogy tudd.

Még pár másodpercig döbbent voltam, majd belegondoltam: A mai férfiak tényleg könnyen elcsábulnak. Igazat adtam Johnnak és nem törődtem többet a kérdéssel. Azóta rájöttem, csak azért nem veszekedtünk soha, mert én mindig, a legkényesebb kérdésekben is végiggondoltam az álláspontját és igazat adtam neki. Így ő sosem ismerte meg az én véleményemet. Továbbléptem a kérdésen, és az este kellemes hangulatban folytatódott tovább.

A vacsora után nem telt el két hét és John elhagyott. Azt mondta, én vagyok számára a tökéletes társ, de közben beszélt nekem a függetlenségről, az egyedüllét iránti vágyáról, arról, hogy „agyonnyomom” a szeretetemmel, effélékről. Akkor is elfogadtam, amit mondott. Azóta rájöttem, hogy a rengeteg beszéd mögött egyetlen baja volt: Számtalanszor
jobban szerette önmagát nálam. Ennyi, és semmi több. Nincs ezen mit ragozni.

Azóta a hűség-kérdést is átgondoltam: Nem volt igaza. Nem lesz hűtlen a férfiak 95%-a csak azért, mert egy nővel megy el üzleti útra. Különben is, valójában korántsem a „nagytöbbség” vagy a „95%” számít. Az az egyetlen egy férfi számít, aki mellettem van, aki egy kapitális barom, ha megcsal, és őrült, ha egyáltalán eszébe jut. Az ilyen hagyjon is el, kíméljem meg magától.

Amióta erre rádöbbentem, mindennap eszembe jut a vacsora a boldog emberek, a kisgyermekes családok és a friss szerelmesek között azon a kellemesnek induló, nyári estén. A mondat pedig örökké a fejemben harsog: „Hűségesek maradtunk hozzád.” Nem igaz. Akkor csalt meg, amikor felmerült benne a komolyan megfontolt ötlet.

Erről mesél nekem a nagy, színátmenetes, barna levél a tapéta közepén. Évek óta, minden áldott reggel, amikor egyszerű, megkötős hálóingemben az ágyam szélére ülök a párnázott, fehér falak között és klumpás léptek csoszognak el zárt ajtóm előtt.

***

Kevés kell ahhoz, hogy tönkretegyük egymást. Beszélgetnünk kell egymással, sokat. Sosem tudhatod, hogy milyen terhet visel magán a melletted álló ember.

„Homo homini lupus est.”

„Ember embernek farkasa.”

Szerbusz Kedves Olvasóm,

Tudod milyen nap van ma? Jól van, igen, hétfő. “Na Bumm.” 🙂 De nem akármilyen hétfőt ülünk ma: Ma van Valentin Nap! 🙂 Sokszor hallottam már, hogy ez az ünnep “a Szerelmesek napja”, én inkább úgy fogalmaznám meg, hogy “a minden körülmények között kimutatott Szeretet naptárba is beiktatott ünnepe,” mert úgy vélem, hogy ez a nap nem csak a Szerelmeseké, hanem kivétel nélkül mindenkié, aki szeretni képes. 🙂

Persze, megértem, jogosan mondhatnád, hogy ezt biztosan csak azért mondom, mert -ahogy mondani szokás- minden szentnek maga felé hajlik a keze, és jelenlegi, lassan fél éve tartó “solo” állapotomban is bele akarok kontárkodni az ünneplésbe… Biztosíthatlak affelől, hogy ez egyáltalán nem így van. 🙂 Függetlenül attól, hogy éppen milyen feliratú párkapcsolati címkét viselhettem magamon -kiemelném, hogy a legnagyobb boldogsággal és büszkeséggel tettem,- mindig igyekeztem megosztani a Valentin Nap örömeit annyi szerettemmel, ahányan csak elérhetőek voltak számomra aznap. 

Kedves, felejthetetlen emlékeket őrzök az eddigi Valentin Napjaimról. Ma reggel, amikor felkeltem, majd szememet dörzsölgetve a konyhába léptem, és a Szüleim szokásainkhoz híven “Boldog Valentin Napot!”-tal köszöntöttek, még nem hittem volna, hogy ez az ünnepnap is emlékezetesen alakul majd. Arra számítottam, hogy reggel rohanva felvágódok Siófokon a buszra, ledöcögünk Pécsre, majd végigélek egy alapvetően ugyanolyan munkanapot, mint máskor. De megkavarta a szokásos rutint A Csomag.

Az egyik délutáni buszjárattal egy kisebb csomag érkezett hozzám otthonról (Siófokról), amit az este folyamán a sofőrtől kellett átvennem. Miután az egyetemen elintéztem mindent, izgulva, hogy nehogy lekéssem a távolsági busz érkezését, de mégis engedelmesen vártam a 30-as buszt az egyetemmel szembeni megállóban. Mellettem két, jellegzetesen mély orrhangon beszélő srác vicceket mesélt egymásnak, amivel engem is egész jól elszórakoztattak, időnként némán belekuncogtam a sálamba. A busz végül megérkezett, felszálltunk. Megálló megállót követett, közben az utastérben beszélgetésfoszlányok, időnként köhögések, néhol cinkos, vidám mosolyok vagy éppen ablaküvegen keresztül a távolba révedő tekintetek, gyerekhangok, szipogás, egy-egy kedves kacaj a hátsó ülésről. Lassan közeledtünk az én megállómhoz, már-már fontolgattam, hogy felállok és jelzek, amikor egy határozott vészfékezéstől minden szipogást, kacajt, mosolyt, beszélgetést és nevetést a döbbenet és a meglepetés hangjai váltottak fel. Kiből magyaros káromkodásként, kiből jajjgatásként, kiből pedig csak hirtelen sóhajként szakadt föl az ijedtség, belőlem pedig egy egész, hangosan kiáltott mondatban, amint a buszunk megállt: “Mindenki jól van?”. Kérdésemre csak -szerencsére kivétel nélkül- stabilan, kétlábon álló emberek kicsit riadt arca meredt rám válaszul, ami megnyugatott: a riadalmon kívül, komolyabb baj nem történt.

Éppen megkönnyebbülten rogytam vissza az ülésembe, amikor kivágódott a vezetőfülke ajtaja, a sofőr kiszökkent a buszból, majd a “majdnem balesetet” okozó autóshoz rohant aggódva, hogy minden rendben van-e. Senkinek semmi baja nem esett, az autóvezető elismerte, hogy hibázott, a sofőrünk is megnyugodott, csak kicsit karcoltuk meg a velünk túl közvetlen kapcsolatba kerülő családi autót. Jó volt látni a felszabadult mosolyt mindenki arcán.

Balszerencséjükre az indulási megállónkban még vígan vicceket mesélő cimborák a legelső üléseket foglalták el, így mindent pontosan láttak, tehát az aláírásuk szükséges volt a jegyzőkönyvhöz. Az okosabbik koma egyből félig nevetve szabadkozott, hogy neki nincs telefonja, így enyhén mély orrhangján felszólította haverját, hogy adja meg ő a számát. Így eszes módon ráverte Gazsi komájára a balhét, a szerencsétlen válaszul csak zavartan bólogatott szódásüveg szemüvege mögül; nekem meg ez a pillanat volt a nap vicce. Kívántam is nekik ezek után minden jót, megköszönve, hogy bearanyozták a napomat.

Kalandom után sem feledkeztem meg a rám váró csomagról. Gyalog sikerült kiérnem autóbuszállomásra, még pár perccel korábban is a kelleténél. Furcsálltam, hogy milyen sokan álltak a környezetemben az álláson, ahol a buszra vártam, de átsiklottam a kérdés felett. Végül begördült a várva-várt járat, az utasok szépen libasorban lekászálódtak, a felszálló oldalon pedig egyre inkább gyülekeztek az emberek. A sofőr vigyorogva az ölébe kapott egy nagy köteg fehér borítékot, majd a címzettek szépen sorban a vezetőülés elé járulva átvették a küldeményeket. Döbbenetemből csak azután ocsúdtam fel, hogy hatodikként (!) én is sorra kerültem. Egyszerűen nem bírtam rájönni, mi ez a kézbesítési őrület, majd a csomagommal a homlokomra csaptam a felismeréstől: “Valentin Nap van!” Boldog ünnepet kívántam a szerelmes leveleket kézbesítő, kedves sofőr úrnak, és a velem sorbanállóknak, majd sétáltam egyet a Széchenyi téren, és meglátogattam a kedvenc helyemet a Mediterrán Városban: felsétáltam a Székesegyházhoz.

Útközben figyeltem a többi sétáló embert, a csoportba verődött jóbarátokat, az andalgó párokat. A kereszteződésben, a piros lámpánál állva a velem szemben lévő oldalon egy középkorú hölgy éppen azzal viccelődött kolléganőivel, hogy ki merre megy tovább. Olyan ragyogóan nevettek, hogy az örömük betöltötte a kereszteződést. A zebrán áthaladva egy kicsit kerülgettük egymást, majd mentem tovább a kivilágított Dzsámi felé. Közben párok haladtak el mellettem kézenfogva, több lány kezében vörös rózsával, láttam egy édesapát a csöpp, pompomos-sapkás kislányával a karjában, és egy szép, hosszú, barna hajú lányt, aki randira várt izgatottan a Szentháromság szobor tövében. A lakatfal felé is elkeveregtem, éppen egy fiatal pár keresett helyet a szerelmüket és összetartozásukat szimbolizáló lakatnak. Mosolyogva néztem ahogy válogatnak, majd elsétáltam a buszmegállómig, és egy megfelelő csuklós hernyóval hazadöcögtem pécsi kuckómba.

Itthon gyertyákat és füstölőt gyújtottam, zenét hallgattam és relaxáltam. Majd elhatároztam, hogy írok. Neked. 🙂 Egy átlagosnak indult hétfőről, amiből végül egy különleges Valentin Nap kerekedett ki. Bár nem volt alkalmam egy Társsal ünnepelni, mégis emlékezetes lett: a Világgal ünnepeltem. 🙂 A futólag látott csoporttársaimmal, az orrhangú komákkal a buszon, a lányokkal, akik sorban álltak velem a leveleikért, a kézenfogva andalgó párokkal a Széchenyi téren, a lakatok között helyet kereső fiatalokkal, a jövendőbeli “személyi edzőmmel,” akivel pár percet beszélgettem, és természetesen

Veled, Kedves Olvasóm. 🙂

Nagyon Sok Boldog Valentin Napot Kívánok Neked, és Köszönöm, hogy együtt ünnepeltél velem! 🙂

Szerencsés, Szép Napot,

Dóry 😉 aki idén soloban dúdolta a Valentin Nap dallamát

Kedves Olvasóm,

Sikerekben, Megvalósult Álmokban és Célokban Gazdag Békés, Boldog Új Évet Kívánok Neked, Családodnak, Barátaidnak, és Minden Szerettednek! 🙂

Biztosan koccintottál már az új év alkalmából 2010. utolsó perceiben. Most, egy kicsit utólag ugyan, de én is meghívlak egy pohár virtuális pezsgőre. Képzeld a poharadba a kedvenc gyöngyöző borodat, és fogyaszd élvezettel. Kívánom, hogy hozzon sok mosolyt és örömteli, emlékezetes pillanatot Neked egész évben. Üdvözlégy 2011! Egészségünkre! 😀

Kis üdvözletem mellett Kányádi Sándor soraival köszönteném az új évet:

Kányádi Sándor: Ballag már

Ballag már az esztendő,
vissza-visszanézve,
nyomában az öccse jő,
vígan fütyörészve.

Beéri az öreget
s válláról a terhet
legényesen leveszi,
pedig még csak gyermek.

Lépegetnek szótlanul
s mikor éjfél eljő,
férfiasan kezet fog
Múlttal a Jövendő.

Még egyszer -és még nagyon sokszor- Boldog Új Évet Kívánok Neked, és Köszönöm, hogy a 2011-es esztendőt is együtt élhetjük végig.

Szerencsés, Szép Napokat, Boldog Jövendőt Kíván:

Dóry _@/ (Ez egy -elnézést az Angolos Kollégáktól- “kopírájtos” Csiga. Egy Barátom találta ki nekem ezt a szimbólumot, amit Hálásan Köszönök Neki.)

Kedves Olvasóm!

Kezdjük mindjárt a lényeggel:

Áldott, Békés, Boldog Karácsonyt Kívánok Neked és Kedves Családodnak, Szeretteidnek, Barátaidnak! Remélem, legalább olyan jól telnek az ünnepi napok, mint amilyennek elképzelted őket. 🙂

Érdekes érzés itt ülni Karácsony kellős közepén. Pár nappal ezelőtt még csak kíváncsian vártam ezt a napot, izgalommal telve, hogy sikerül-e örömet szereznem a Szeretteimnek. Vártam a hangulatot, az illatokat, a megnemjött havat, mindent, amiről úgy véltem, a Karácsonyhoz tartozik. Végül eljött a Nagy Nap, Szenteste, December 24. A várakozásaim beteljesültek: éreztem a bennem lassan kibontakozó Karácsony-hangulatot, az utcákra rátelepedett a hideggel vegyült süteményillat, és sajnos, szokás szerint a hó sem bírtak ki Szentestéig, bár volt rá némi remény.

A szokott elemeken kívül ugyanakkor megérkezett valami más is, aminek a létezéséről az év folyamán már-már megfeledkeztem: Eljött a Karácsony Szelleme is. Nem tudom, mi Ő valójában; egy élő, érző, meg nem ragadható, láthatatlan lény vagy egy érzelem, ami bennünk él, de abban biztos vagyok, hogy Ő kelti azokat az érzéseket az emberekben, amik Csodákra tesznek minket képessé. Ő az, akinek a jelenlététől a szobám ablakain égősor világít, akitől egy fenyőfa friss illata fogad valahányszor belépek a nappalinkba, aki miatt sütemények várnak a hűtőben és terített asztal az étkezőben, aki miatt öleléseket és puszikat adunk és kapunk,  és aki gondtalanul könnyed, vidám hangulatával széles mosolyt csal a Családtagjaim és a Szeretteim arcára. Ő ösztönöz minket arra, hogy még a szokásosnál is jobban kimutassuk az egymás iránt érzett Szeretetünket, és bíztat minket arra, hogy egymásnak szánt ajándékokat rejtsünk a Karácsonyfa alá. 

Az “Ajándék” szó hallatán általában nagyra -vagy éppen kevésbé nagyra- becsült tárgyak jutnak az eszünkbe, olyan dolgok, amikre szükségünk volt, amikre régóta vágytunk, vagy kedves, “gondoltam Rád”-apróságok. Számomra ajándéknak számítanak a képeslapok is, amiket elektronikus- vagy kézzel írott formában kapok. Boldogan válaszolok rájuk, mert örülök annak, hogy valaki rám gondolt ezen a csodás ünnepen akkor, amikor az asztalához ült. Ha csak pár percre is, de eszébe jutottam.

Van, amikor ezek a mindenre-képes-lapok az üdvözlet mellett híreket is hoznak a feladóról. Sajnálattal tölt el, ha egy Barátomról azt hallom, hogy éppen Karácsonykor lett beteg; örülök a mellékelt fotónak, amin egy másik Barátom mosolyog rám Joulupukki háza előtt állva, és az egyszerű “Jól vagyunk.” is nagy örömet szerez. De -mindezek mellett- ajándék számomra az is, amikor egy Élet által többszörösen próbára tett Szerettemtől azt hallom, hogy igazán jól érzi Magát a bőrében, és igazi, szívből jövő “Minden szép és jó.”-hangulatban tölti a Karácsonyi napokat. Vele, és a hozzá hasonlókkal történik meg ilyenkor a valódi Karácsonyi Csoda: Béke lesz körülöttük, és a Sors engedi, hogy belekóstoljanak abba a Boldogságba, amihez az utat keresik, és reméljük előbb, mintsem utóbb, meg is találják.

Valóban Karácsonyi Csoda lenne ez a változás? Lehet. Ezek szerint az út és az irány a Boldogság felé a közelben van, és ha hiszünk benne, nem fog elveszni akkor sem, amikor December 26-ról December 27-re fordul át a naptár lapja. Ez csak rajtunk múlik, és azon, hogy Karácsony elteltével is ugyanúgy fogadjuk el, fogadjuk be egymást, és figyelünk a másikra mint az ünnepen. Nagynak hangzik a feladat, de valójában nem nehéz: csak egy kicsi önmagunkról elvonatkoztatott figyelem és Szeretet kell hozzá, valamint az, hogy merjük megfogni egymás kezét. Fontos, hogy azok, akiknek megadatott a Szerencse, hogy egy utat, vagy ha nem is egy egész utat, de legalább egyetlen lépést megismertek a Boldogsághoz, a Boldog hétköznapokhoz és Élethez, próbálják megmutatni a Szeretteiknek. Így jobbá tesszük az Életét annak, akit szeretünk, és Benne továbbélhet egy darab magunkból, mert minden szívből jövő mosolya mögött ott lesz az az ösvény, amit kézenfogva találtunk meg.

Hiszek benne, hogy ha így teszünk, akkor nem csak az ünnepet követő December 27-ét, hanem az év többi napját is Karácsonnyá tehetjük. A Szeretet olyan hatalmas erő, hogy abba sem fáradunk bele, ha minden nap ünnepeljük. 🙂  

Áldott, Békés, Csodákban Gazdag, Boldog Karácsonyt Mindenkinek! 😀

Üdvözlettel:

Dóry 😉

Szerbusz, Kedves Olvasóm!

Hosszú napok, hetek, hónapok, és tulajdonképpen évek után most –úgy tűnik- ismét eljött az ideje annak, hogy ihletet kapjak és megosszam Veled a gondolataimat. 🙂 Nem egyszerű ilyen hosszú szünet után visszaülni forgószékem „nyergébe”. Annyi élménnyel, tapasztalattal és elképesztő emlékkel gazdagodtam az utóbbi időben, hogy azt sem tudom, hol kezdjem a mesét.

Igen, mesét, mert még mindig annyira imádom az Életemet, hogy sokszor úgy érzem, álmodok és, hogy amit átélek, és ami körülvesz az nem is a valóság, mert sokszor annyira fantasztikus, olyan meglepetésekkel tarkított, hogy már el sem hiszem, hogy ilyen létezik. Időm javarészében még mindig Boldog vagyok (tényleg, igazán, ahogy eddig is), és még mindig úgy kelek fel minden reggel, hogy bármi történt is velem, alapvetően –szerintem- még mindig én vagyok a Világ LegSzerencsésebb Embere (de minimum az egyik közülük). Rengeteg olyan értékes ember volt/VAN/és remélem, hogy lesz is az Életemben, akik miatt számtalan okom van a Boldogságra. Továbbra is igyekszem megragadni ezeket az okokat, és igen, Köszönöm Mindnyájotoknak, Boldog vagyok. Hála Nektek, és természetesen Neked is, Kedves Olvasóm. 😎

Óriásit fordult velem a Világ azóta, hogy utoljára láttuk egymást. Hihetetlen magasságokat éltem meg, és kibírhatatlannak tűnő mélységet, de Szerencsémre minden bajból sikerült kimásznom, és arra is volt példa, hogy elkaptam a szakadék szélén rám váró kezét. Mindeközben maradtam ugyanaz a gömbszerűen sokoldalú, és éppen emiatt számos meglepetést (értsd a szó 50% pozitív és 50% negatív értelmében) magában rejtő személyiség, aki mindig is voltam. Ki- és bekerültem számtalan skatulyába: voltam az utóbbi időben „JóBarát”, „Nem-ember” (hát akkor mi a szösz?), „Filószakos”, „Egyetemidolgozó”, „Kezdő Motorbütykölő”, „Egészügyes-szalszás”, „TevagyaPilóta” (autóban éjjel-nappal –imádok vezetni), „Maszkulin Nő” (ez a legújabb kedvencem :-D), és időm javarészében „Tanítvány”. Utóbbi jelentett már bútorasztalos-, különböző járműszerelő-, kertész-, kezdő kőműves-, szakács-,asztrológus-, filozófus- és angol alkalmazott nyelvész tanítványt is. A felsoroltak mellett még számtalan címkével és szereppel gazdagodtam. Természetesen mindegyikhez több tucat történet, és még annál is több tanulság kapcsolódik. Ezért is nehéz kiválasztani, hol kezdjem a mesémet. 🙂 Vagy szerinted nem is olyan bonyolult? Pedig akad még itt bökkenő.

A másik akadályom az Idő; a „Hol” a „Hol is kezdjem?”-ben. Fogjam föl úgy az Életemet, mint egy könyvben írt történetet, és folytassam az utolsó igazi bejegyzésemnél, X hó Y napjától, pontosan onnan, ahol abbahagytam? Meditáljunk együtt a korábban történteken és idézzük fel együtt eddigi Életem legjobb időszakát? Vagy merüljünk inkább bele a Jelen metál-farkasezüst ragyogásába, és kezdjük újra együtt?

Bár várjunk csak egy kicsit! Most, veszem csak észre, hogy nem is az előadásokon megszokott, üveges tekintettel bámulom az üres képernyőt, hanem megszületett az első, igazi bejegyzés az új, eddig csak kulcsrakész „Fészkemben”. Beköltöztem. Ez pedig csak egy dolgot jelenthet, azt, hogy mégiscsak sikerült megtalálni azt, amit kerestünk.

Elkezdtük.

Együtt.

Újra.

Szeretettel Üdvözöllek a Naplómban! Megtisztelnél, ha a Vendégem lennél, és megoszthatnám Veled a Történetemet az én szemszögemből. 🙂

Nemsokára újra találkozunk. Örülök Neked,

Dóry 😉

„(This is) My Side of the Story,

Only My Side of the Story (…)”

Kedves Olvasóm!

Úgy tűnik, hogy megszűnőben van az MSN Spaces szolgáltatása, ezért átköltöztetnek minden blogot a WordPress nevű szolgáltatóhoz. Mostantól kezdve itt fogunk találkozni. 😎 Azt, hogy “hogy fogok kinézni” még magam sem tudom, időbe telik majd mire felfedezem, személyre szabom és belakom az új cybervilágomat; de azt biztosra ígérhetem, hogy igyekszem minél gyorsabban beleszokni. 😎

Örülök, hogy itt vagy! Nemsokára találkozunk!

Szerencsés, Szép Napot!

Dóry, az emigrált blogtulajdonos